Egy ideális világban nem kéne vacakolni az írással. Csak találkoznék egy szakemberrel, akinek megadom a kívánt szöveg paramétereit, és ő megbízhatóan szállítja a kész terméket. Belejavíthatok, kidobhatom a felét, sőt mondhatom a szakembernek: nem rossz, de írja át az egészet úgy, hogy jobb legyen a sodrása! Hogy mi az a sodrás, azt nem tudom pontosan leírni; inkább csak egy érzés, amire, remélem, rátalál. Egy ideális világban lehetnék ilyen pimasz és szeszélyes. A szakember csak bólintana, hiszen én vagyok a megrendelő, és néhány nap múlva hozná a javított változatot. Amikor végül elfogadom a szöveget, és publikálom, akkor szerényen a háttérben marad, nem kér a dicsőségből, beéri a szerződés szerinti díjjal. Ám ha izgulok a fogadtatás miatt, vállalja azt is, hogy az ő neve alatt jelenjen meg az írás. Ha mégis sikert arat, akkor közlemenyben tudatja, hogy a valós szerző én vagyok, és minden igénytől eláll.
Sajnos, az ideális világban sem minden tökéletes, és az emberek ott sem képesek olvasni a gondolataimban. Le kell ülni velük, és átbeszélni a projektet, végigmenni az összes részleten. Mint egy lakásfelújításnál: én elmondom a naiv elképzeléseimet, a fővállalkozó pedig ismeri a szakmát. Felteszi a fontos kérdéseket, amelyek egy részén meglepődöm. Tudja, mi mennyibe fog kerülni, és elmagyarázza nekem is, hogy tudjak dönteni fali és padlófűtés, parketta és járólap között. Tudja, mit lehet megcsinálni és mit nem, vagy ha mégis, az már túl sokba kerülne, vagy annyira ronda lenne. És mindezek nem abszolút igazságok: ami az egyik vállalkozónak lehetetlen, az a másiknak mindennapos gyakorlat. Az egyik további ötleteket ad, a másik mellett szinte nekem is ki kell tanulnom a szakmát. Nos, valahogy így történhet egy szellemíró megbízatása is.
Még egy ideális világban is nehéz megbízónak lenni. Dönteni kell, s ha balul sül el, nincs kit okolni. Nekem kell kitalálni a részleteket, olyan apróságokat is, amelyekkel foglalkozni sem akarnék. Eleinte öröm, hogy rajtam múlik minden, aztán egyre nagyobb a terhe, hogy nem passzolhatom le a kérdéseket ilyen formán: mit számít, milyen színű a fal. Fessék ki bármilyenre, ami tetszik nekem – aztán ha mégsem tetszene, legfeljebb újra festik. Épeszű vállalkozó nem menne bele ilyen alkuba.
Ebben az említett ideális világban nem kellene vacakolnom, hogy eldöntsek az írással kapcsolatban. Én csak írnék, és volna egy szakember, akivel rendszeresen találkozom, ő megmondaná, melyik rész ütős, melyik döcög, sőt ötletekkel látna el, hogyan javítsam ki. Nem kellene eredetinek vagy szellemesnek lennem, csak akkor, ha a megrendelőm ezt igényli. Nem én puhatolnám ki a homályos és megfoghatatlan olvasók elvárásait, ezt is megtenné a megrendelő, és velem már csak ennek summáját közölné – ha téved, az az ő baja. Én csak írnék, ahogy jólesik… Igen, ahogy jólesik – persze a megállapodott kereteken belül. Tartva az adott témát és terjedelmet, a kívánt műfaji és egyéb korlátokat. A megrendelő néha átiratná velem az egészet úgy, hogy még azt sem magyarázná el pontosan, mit akar, csak homályos érzésekre hivatkozna.
Az ideális világban egyszerre alkotna ez a két részem, és azt a borzasztó felelősséget megosztanák. Mindkettő a másikra kenhetné a kudarcot; és biztonságban kísérletezne azzal a meggyőződéssel, hogy a siker végső soron a másikon múlik. Ez a két részem elválaszhatatlan barátságban lenne egymással, gyakran járnának együtt sörözni, sétálni, edzésre és múzeumba. Megosztanák a terhet, és írnának, írnának abban az ideális világban.
No comments:
Post a Comment