Négy hónapja dolgozom a Gyárban. Már az elején gondoltam, érdemes volna leírni, mit tapasztalok itt, és mit gondolok, de nem volt rá energiám. Van, ami örökre elveszett abból az időből, de az a tervem, hogy a fontosabb állomásokat leírom később. Először is tisztázni szeretném magammal és veled, kedves olvasó, hogy mik a céljaim, kinek írok, és egyáltalán mi ez, amit írok. Kezdjük azzal, hogy mi ez. Ez egy nagyjából őszinte napló, ami életemnek egy szeletét tartalmazza. Vannak olyan területek, melyekről nem akarok írni vagy legalábbis nem itt. Ha minden jól menne az életemben, nem írnék naplót. De nem megy ezért panaszkodni fogok, ám azzal a céllal, hogy valahogyan kimásszak belőle. Igyekszem szórakoztató is lenni; a közönséges panaszkodásra senki nem kíváncsi, aki ilyet akar hallgatni, elég, ha felszáll a villamosra, és belefülel, miről beszélgetnek az utasok. Ám a tökélyre fejlesztett, önsajnáló és önironikus panaszkodásnak komoly piaca van, Woody Allen is elég jól megél belőle. Ha már egyszer igaza van a buddhizmusnak, és az életben tényleg sok a szenvedés, akkor legalább szórakozzunk rajta jól. Röviden: ez egy szórakoztató panasznaplónak készül; majd meglátjuk, mi lesz belőle.
Az az elképzelésem, hogy szorgalmasan írok (lehetőleg minden nap, mert állítólag ez a kitartó haladás a kulcsa a sikernek és a mesterségbeli tudásnak), és egyre jobban fogok érezni magam. Az írás terápiás hatása meglátszik az életemen. Eljön az a nap, amikor úgy érzem: igen, kihúztam magam a szarból! Akkor nekilátok megszerkeszteni, amit írtam, és kiadom. Könyvem olyan sikeres lesz, hogy lefordítják, és kiadják külföldön is. Ez az elképzelésem. Addig is úgy írom meg a napi darabokat, hogy névtelenül ugyan, de olvasható legyen. Nem reklámozom, nem mondom el senkinek, titokba nmire készülök, sőt mit készítek, mert tudom, hogy akkor elkezdenék azon szorongani, elég jól írtam-e, tetszeni fog-e a barátaimnak, miről írjak és hogyan, hogy a Facebookon minél több lájkot begyűjtsek. Nehéz lesz, tudom. Egy-egy jobban sikerült részt majd biztosan megosztanék mással, büszkén és kíváncsian, de tapasztalatból tudom, hogy ellen kell állnom a kísértésnek, hogy megvédjem a sérülékeny magamat a hiú magamtól.
Sok szempontból őszinte leszek, elmondom, kitől rettegek, kit tartok seggfejnek, kit dugnék meg habozás nélkül félrevonulva egy szabad tárgyalóba. Annyira őszinte leszek, hogy a fantáziáimat is leírom, hogyan alázom meg a kollégái előtt azt, akitől rettegek; hogyan babrálok ki csúnyán és szellemesen azzal a seggfejjel, aki régóta a bögyömben van; hogyan keresünk üres tárgyalót Anitával, de nem találunk, aztán kikötünk abban a fülkében, ahol a takarítóeszközöket tartják, és itt a falnak támasztva hatolok belé, kényelmetlenül és élvezettel, ahogy a 18-as karikás filmekben fordul csak elő. Nem leszek annyira őszinte, hogy eláruljam, melyik történet igaz és melyik a fantáziám, melyik történt meg velem és melyik valaki mással. Nem leszek annyira őszinte, hogy ki lehessen találni a szereplőket, legalábbis igyekszem őket is anonimizálni, összemosni (még nem tudom, hogyan, hiszen kell valamilyen nevet adnom nekik, és bénának tűnik, hogy külön nyilvántartást vezessek arról, hogy Gabit, a felmosóvödör mellett meghágott csajt a szövegben Anitának fogom hívni).
Ideje volna belevágni lassan. Itt van mindjárt az a jelenség, hogy szándékosan egy kávézóban ülök, és itt írok, mert ha bemegyek a Gyárba, akkor bekapcsol a gyomromban az a kellemetlen érzés, ami arra sarkall, hogy azon dolgozzak, ami a Gyárnak javára válik. Ez persze jó, és éppen ezt szeretem a Gyárban, hogy nem kívülről erőltet rám mérőszámokat egy főnök, hanem megbíznak abban, hogy legjobban én tudom megállapítani a saját mérőszámaimat. És meg is bízhatnak bennem, mert lelkiismeretes vagyok. Majdnem három hónapig tartott a felvételi folyamat, aminek nyilván része volt az is, hogy kiszűrjék, elég szorongó alkat vagyok-e ahhoz, hogy saját magamat kínozzam határidőkkel és egyre többet várjak el magamtól.
Sajnos úgy érzem, kissé összevissza, nehezen követhetően fogalmazok – és bizony, fogalmazok néha, visszamegyek egy-egy szóismétlést kijavítani, pedig ez napló, hallod?!, NAPLÓ! Ezt kell sokszor elmondanom magamnak, különben rágörcsölök, rád, kedves olvasó, aki ebben a pillanatban még nem is létezel, csak az én fejemben. Még nem tudom, ki vagy, és még nem is lehetsz olvasó, hiszen csak az én gépemen van, amit írok. Mégis, előre félek, mit fogsz szólni. És tudom, hogy ez a fajta vekengés az, amit én olvasóként rühellek, és amikor szerkesztem a szöveget, elsőként ki fogok húzni. Most mégis kell rajta vekengeni, mert csak így tudom kitalálni a menekülőutat belőle.
Tíz óra múlt, erősödik bennem a bűntudat. A kurva életbe, nem csak a Gyár van, hanem a saját életem is! Nekem fontos, hogy írjak, hogy kiírjam magamból, hogy leírjam és megértsem általa. Ha csak a bűntudatra hallgatnék, éjt nappá téve dolgoznék, nem maradna idő sem családra, sem magamra.
Fegyvert kovácsolni, belőled, átkos, bűntudat.
