Kérek köptetőt

Tegnap megbeszéltem anyával, hogy ma boldog szülinapom van. Kirakom a barátaimat az asztalhoz, akik szépen leülnek, mert Balázs ajándékozása következik.

Ez az én tányérom, tegyünk rá egy kis tortát. Elfújom a gyertyát, nem kell meggyújtani, az ilyen aprót lehet hidegen is. Elfújom a gyertyát, köhögni kell. Kérek a szájamba köptetőt.

Kérek a babáknak is köptetőt, a doktor bácsi felírta. Ez egy recept a barátaimnak, lehet mellékhatás: azonnali halál. Köszi, hogy bezártátok őket, szépen ülve maradnak.

Ilyen hatalmas vagyok, Balázs uralkodni fog az egész világon, hahaha. Túl sok szabadideje lesz, és a barátainak ad köptetőt. Aztán eltűnik a tett színhelyéről.

A fránya pénz és a lázadó kamasz – Aaron Swartz ürügyén

Szívesen tűnnék fel abban a színben, hogy jól tudom, ki volt Aaron Swartz, mit csinált, és hogyan halt meg huszonhat éves korában. De leginkább különálló félmondatokat tudok róla, amelyek nem állnak össze egy egésszé, és történetének hézagjait fantáziával igyekszem betapasztani. Szóval keveset tudok róla, halálhíre mégis akkora érzelmeket kavart bennem, ami meglepett. Írni akarok róla, a világ arcába vágni az igazságot; az utcára vonulni transzparensekkel, és követelni, hogy támasszák fel. Ott akarok lenni a lincselésen, ahol a felbőszült tömeg kirángatja a biztonságosnak hitt gránitfalak mögül a sunyi hivatalnokokat, akik a halálba hajszolták Aaront.
Honnan van bennem ez az indulat, amikor a hozzá közel állók is visszafogottabban fogalmaznak?
Él bennem egy lázadó kamasz – ahogy szerintem minden szorosan gombolt öltöny mélyén rejtőzik egy. Ez a kamasz egyszerű igazságokat szegez szembe az üzlet és a praktikum szövevényeivel. Szereti, ha van pénze, nem alkot a szegényekről romantikus elképzeléseket. Ugyanakkor érzi, hogy a pénzzel valami baj van, hogy súlyosabban torzítja el az embert, mint a csontritkulás. Hogy minél több valahol a pénz, annál nagyobb károkat okoz, annál több embert darál be a kór. Akiket elkapott a kór, már észre sem veszik, hogy a betegség vette át az uralmat a tetteik fölött, és végig azt hiszik, saját akaratukból követik el mindazt a mocskot, amit elkövetnek.
Ez a kamasz persze tájékozott, és tudja, hogy ahol kevés a pénz, ott nem boldogabbak. Sőt. A lakosságot egzotikus kórokozók tizedelik és az ivóvíz hiánya és véres törzsi háborúk nevetségesen – vagy sírnivalóan – apró előnyökért. Feloldhatatlan a dilemma: a pénz néhány problémát megold, és létrehoz helyettük újabbakat, melyek talán épp oly súlyosak, mint amelyeket megoldott.
Mit tehet, aki ezt a dilemmát felismeri, és közben van olyan szerencsés, hogy anyagi és kulturális értelemben egyaránt a világ felső 1%-ába született? Az egyik válasz az, hogy hacker lesz, vagyis olyan figura, aki kacérkodik azzal, hogy Robin Hoodként halomra nyilazza a Wall Street cápáit, de azért félénkebb és intellektuálisabb ennél. Ezért ideje zömében egy laptop előtt kuksol, és programokat ír, amelyeket megoszt a hozzá hasonszőrűekkel. Bármilyen jó sztorit kerekít a média abból, hogy feltörik az FBI szerverét, vagy kicselezik egy bank védelmi rendszerét, és milliókat utalnak át a saját számlájukra – a hackerek legnagyobb része nem tesz ilyet. Egyrészt kamaszos igazságérzetük is tiltakozna ellene, másrészt kifejezetten tisztelik a szabályokat.
Pontosabban azokat a szabályokat tisztelik, amelyeket egy közösség értelmesen megvitat és elfogad. Ha viszont olyan szabállyal találkoznak, amelyet anyagi érdekből vásárolt meg egy kisebbség, és azt az ostoba hatalmi gépezet elfogadta – nos, akkor erőt vesz a viszketegség a máskülönben békés hackereken. Morfondírozni kezdenek, hogyan lehetne a szabályt kijátszani, és csúfot űzni belőle, hogy más is lássa rajta, milyen ostoba, és mennyire nem a köz javát szolgálja, hanem néhány pénzéhes cápáét csupán.
Amit Aaron Swartz tett, az technikai értelemben nem volt más, mint hogy írt egy programot, amely letöltött több ezer tudományos cikket. Teljesen legálisan kattintott rá az első linkre, és töltötte le a cikket. A program mindössze a kattintásokat automatizálta, és lehetővé tette a sok ezer cikk letöltését, ami puszta kézzel lehetetlen volna. De nem tört fel semmilyen védelmi rendszert, legfeljebb túlzottan kihasználta azt a jogát, hogy az MIT hallgatójaként letölthet cikkeket. A massachusettsi bíróság perbe fogta, és természetesen azt feltételezte róla, hogy a cikkeket később értékesíteni akarta.
Az ügyész, Carmen Ortiz egy korábbi sajtóközleményében azt nyilatkozta az ügyről:

A lopás az lopás, akár számítógépet használnak hozzá, akár feszítővasat, akár dokumentumokat vagy adatokat visznek el, akár pénzt. Ugyanolyan kárt okoz az áldozatnak akár eladják, amit loptak, akár elosztogatják.

Ez a két mondat arról szól nekem, hogy az ügyész célja nem az igazság kiderítése volt, hanem hogy megnyerje az ügyet mindenáron. Akár úgy, hogy torzít, egyenlőnek állít be eltérő dolgokat, és ezzel manipulál. A cápák 1 millió dollár büntetésre és 35 év szabadságvesztésre akarták ítélni Aaront, aki a másfél éve tartó fenyegető nyomásra öngyilkosságot követett el. Sajnos tudom, hogy néha így végzik a lázadó kamaszok. De a bennem lakozó naiv kamasz azért bízik abban, hogy eljön egyszer az a világ, ahol pénzért csak fagyit lehet kapni, nem emberi lelkeket, és ahol az igazságügyben az igazságot keresik.

Zsolnay-negyed, reggel tízkor a kávézóban

Rengeteg hely van a világon, ahová nem hívtak nyári egyetemre vagy kurzust tartani, és ez csöppet se bánt. Néhány kivételes helynél azonban fáj a szívem. Elképzelem egy nyári reggel fényeit, amelyek itt érdekesebbek, mint máshol a világon. Fénypászma esik ferdén a vállamra-kezemre, Moholy-Nagy kompozíció lesz belőlem, ahogy jövök a folyosón. Gyülekeznek a résztvevők is, tekintetük gyémánt és selyem. Szellemüket nem szűkíti a panell-perspektíva, nem olyan tompák, mint én voltam az ő korukban. Az ilyen helyeken sűrűbben folyik bennem a vér, és pezseg benne az oxigén, mint a kólában, amit felrázok izgatottan. Aztán lehangol, hogy mindez képzelgés csupán, és nem hívtak ide kurzust tartani.

Így hatott rám először a pécsi Zsolnay-negyed. Vajon a kihalt ósdi gyárépületek önmagukban insprirálják a művészi szellemet Berlintől Budapestig? Vagy – mint gyanítom – az ok ennél prózaibb: bármilyen hely megteszi, ahol egy jótét lélek fizeti a rezsit. Ezért azt várnám, már reggel tízkor ott toporognak a művészek, hogy felhajtsák a kávét, azután alkotni rohannak a szép barna téglák közé.

Eltelt tíz óra, a kávézó kinyitott, ám a tettrekész festőket és színészeket nem látom sehol sem. Az egyetlen helyszín, amely vonzza az embereket: a műjégpálya, ahol üvölt a kötelező Danubius-egyveleg. Még szerencse, hogy az udvar vastag falai tompítják a zenét.

A felmentő körülményeket – legalábbis részben – ismerem. Alig több mint fél éve nyitott az egész; vizsgaidőszak van az egyetemen; január elején mindenki otthon rostokol, és puha, meleg sorozatokkal párnázza ki megfáradt agyát. Egy pillanatra mégis eljátszom a gondolattal, hogy hátha érzékenyebb jószág a szellem, és nem oly megalkuvó, hogy csak a rezsi kell neki, hanem számít a környezet is. Mit üzenhet a Zsolnay-gyár az alkotóknak, akik nem jönnek ide?