Rengeteg hely van a világon, ahová nem hívtak nyári egyetemre vagy kurzust tartani, és ez csöppet se bánt. Néhány kivételes helynél azonban fáj a szívem. Elképzelem egy nyári reggel fényeit, amelyek itt érdekesebbek, mint máshol a világon. Fénypászma esik ferdén a vállamra-kezemre, Moholy-Nagy kompozíció lesz belőlem, ahogy jövök a folyosón. Gyülekeznek a résztvevők is, tekintetük gyémánt és selyem. Szellemüket nem szűkíti a panell-perspektíva, nem olyan tompák, mint én voltam az ő korukban. Az ilyen helyeken sűrűbben folyik bennem a vér, és pezseg benne az oxigén, mint a kólában, amit felrázok izgatottan. Aztán lehangol, hogy mindez képzelgés csupán, és nem hívtak ide kurzust tartani.
Így hatott rám először a pécsi Zsolnay-negyed. Vajon a kihalt ósdi gyárépületek önmagukban insprirálják a művészi szellemet Berlintől Budapestig? Vagy – mint gyanítom – az ok ennél prózaibb: bármilyen hely megteszi, ahol egy jótét lélek fizeti a rezsit. Ezért azt várnám, már reggel tízkor ott toporognak a művészek, hogy felhajtsák a kávét, azután alkotni rohannak a szép barna téglák közé.
Eltelt tíz óra, a kávézó kinyitott, ám a tettrekész festőket és színészeket nem látom sehol sem. Az egyetlen helyszín, amely vonzza az embereket: a műjégpálya, ahol üvölt a kötelező Danubius-egyveleg. Még szerencse, hogy az udvar vastag falai tompítják a zenét.
A felmentő körülményeket – legalábbis részben – ismerem. Alig több mint fél éve nyitott az egész; vizsgaidőszak van az egyetemen; január elején mindenki otthon rostokol, és puha, meleg sorozatokkal párnázza ki megfáradt agyát. Egy pillanatra mégis eljátszom a gondolattal, hogy hátha érzékenyebb jószág a szellem, és nem oly megalkuvó, hogy csak a rezsi kell neki, hanem számít a környezet is. Mit üzenhet a Zsolnay-gyár az alkotóknak, akik nem jönnek ide?
No comments:
Post a Comment