Kérek köptetőt

Tegnap megbeszéltem anyával, hogy ma boldog szülinapom van. Kirakom a barátaimat az asztalhoz, akik szépen leülnek, mert Balázs ajándékozása következik.

Ez az én tányérom, tegyünk rá egy kis tortát. Elfújom a gyertyát, nem kell meggyújtani, az ilyen aprót lehet hidegen is. Elfújom a gyertyát, köhögni kell. Kérek a szájamba köptetőt.

Kérek a babáknak is köptetőt, a doktor bácsi felírta. Ez egy recept a barátaimnak, lehet mellékhatás: azonnali halál. Köszi, hogy bezártátok őket, szépen ülve maradnak.

Ilyen hatalmas vagyok, Balázs uralkodni fog az egész világon, hahaha. Túl sok szabadideje lesz, és a barátainak ad köptetőt. Aztán eltűnik a tett színhelyéről.

A fránya pénz és a lázadó kamasz – Aaron Swartz ürügyén

Szívesen tűnnék fel abban a színben, hogy jól tudom, ki volt Aaron Swartz, mit csinált, és hogyan halt meg huszonhat éves korában. De leginkább különálló félmondatokat tudok róla, amelyek nem állnak össze egy egésszé, és történetének hézagjait fantáziával igyekszem betapasztani. Szóval keveset tudok róla, halálhíre mégis akkora érzelmeket kavart bennem, ami meglepett. Írni akarok róla, a világ arcába vágni az igazságot; az utcára vonulni transzparensekkel, és követelni, hogy támasszák fel. Ott akarok lenni a lincselésen, ahol a felbőszült tömeg kirángatja a biztonságosnak hitt gránitfalak mögül a sunyi hivatalnokokat, akik a halálba hajszolták Aaront.
Honnan van bennem ez az indulat, amikor a hozzá közel állók is visszafogottabban fogalmaznak?
Él bennem egy lázadó kamasz – ahogy szerintem minden szorosan gombolt öltöny mélyén rejtőzik egy. Ez a kamasz egyszerű igazságokat szegez szembe az üzlet és a praktikum szövevényeivel. Szereti, ha van pénze, nem alkot a szegényekről romantikus elképzeléseket. Ugyanakkor érzi, hogy a pénzzel valami baj van, hogy súlyosabban torzítja el az embert, mint a csontritkulás. Hogy minél több valahol a pénz, annál nagyobb károkat okoz, annál több embert darál be a kór. Akiket elkapott a kór, már észre sem veszik, hogy a betegség vette át az uralmat a tetteik fölött, és végig azt hiszik, saját akaratukból követik el mindazt a mocskot, amit elkövetnek.
Ez a kamasz persze tájékozott, és tudja, hogy ahol kevés a pénz, ott nem boldogabbak. Sőt. A lakosságot egzotikus kórokozók tizedelik és az ivóvíz hiánya és véres törzsi háborúk nevetségesen – vagy sírnivalóan – apró előnyökért. Feloldhatatlan a dilemma: a pénz néhány problémát megold, és létrehoz helyettük újabbakat, melyek talán épp oly súlyosak, mint amelyeket megoldott.
Mit tehet, aki ezt a dilemmát felismeri, és közben van olyan szerencsés, hogy anyagi és kulturális értelemben egyaránt a világ felső 1%-ába született? Az egyik válasz az, hogy hacker lesz, vagyis olyan figura, aki kacérkodik azzal, hogy Robin Hoodként halomra nyilazza a Wall Street cápáit, de azért félénkebb és intellektuálisabb ennél. Ezért ideje zömében egy laptop előtt kuksol, és programokat ír, amelyeket megoszt a hozzá hasonszőrűekkel. Bármilyen jó sztorit kerekít a média abból, hogy feltörik az FBI szerverét, vagy kicselezik egy bank védelmi rendszerét, és milliókat utalnak át a saját számlájukra – a hackerek legnagyobb része nem tesz ilyet. Egyrészt kamaszos igazságérzetük is tiltakozna ellene, másrészt kifejezetten tisztelik a szabályokat.
Pontosabban azokat a szabályokat tisztelik, amelyeket egy közösség értelmesen megvitat és elfogad. Ha viszont olyan szabállyal találkoznak, amelyet anyagi érdekből vásárolt meg egy kisebbség, és azt az ostoba hatalmi gépezet elfogadta – nos, akkor erőt vesz a viszketegség a máskülönben békés hackereken. Morfondírozni kezdenek, hogyan lehetne a szabályt kijátszani, és csúfot űzni belőle, hogy más is lássa rajta, milyen ostoba, és mennyire nem a köz javát szolgálja, hanem néhány pénzéhes cápáét csupán.
Amit Aaron Swartz tett, az technikai értelemben nem volt más, mint hogy írt egy programot, amely letöltött több ezer tudományos cikket. Teljesen legálisan kattintott rá az első linkre, és töltötte le a cikket. A program mindössze a kattintásokat automatizálta, és lehetővé tette a sok ezer cikk letöltését, ami puszta kézzel lehetetlen volna. De nem tört fel semmilyen védelmi rendszert, legfeljebb túlzottan kihasználta azt a jogát, hogy az MIT hallgatójaként letölthet cikkeket. A massachusettsi bíróság perbe fogta, és természetesen azt feltételezte róla, hogy a cikkeket később értékesíteni akarta.
Az ügyész, Carmen Ortiz egy korábbi sajtóközleményében azt nyilatkozta az ügyről:

A lopás az lopás, akár számítógépet használnak hozzá, akár feszítővasat, akár dokumentumokat vagy adatokat visznek el, akár pénzt. Ugyanolyan kárt okoz az áldozatnak akár eladják, amit loptak, akár elosztogatják.

Ez a két mondat arról szól nekem, hogy az ügyész célja nem az igazság kiderítése volt, hanem hogy megnyerje az ügyet mindenáron. Akár úgy, hogy torzít, egyenlőnek állít be eltérő dolgokat, és ezzel manipulál. A cápák 1 millió dollár büntetésre és 35 év szabadságvesztésre akarták ítélni Aaront, aki a másfél éve tartó fenyegető nyomásra öngyilkosságot követett el. Sajnos tudom, hogy néha így végzik a lázadó kamaszok. De a bennem lakozó naiv kamasz azért bízik abban, hogy eljön egyszer az a világ, ahol pénzért csak fagyit lehet kapni, nem emberi lelkeket, és ahol az igazságügyben az igazságot keresik.

Zsolnay-negyed, reggel tízkor a kávézóban

Rengeteg hely van a világon, ahová nem hívtak nyári egyetemre vagy kurzust tartani, és ez csöppet se bánt. Néhány kivételes helynél azonban fáj a szívem. Elképzelem egy nyári reggel fényeit, amelyek itt érdekesebbek, mint máshol a világon. Fénypászma esik ferdén a vállamra-kezemre, Moholy-Nagy kompozíció lesz belőlem, ahogy jövök a folyosón. Gyülekeznek a résztvevők is, tekintetük gyémánt és selyem. Szellemüket nem szűkíti a panell-perspektíva, nem olyan tompák, mint én voltam az ő korukban. Az ilyen helyeken sűrűbben folyik bennem a vér, és pezseg benne az oxigén, mint a kólában, amit felrázok izgatottan. Aztán lehangol, hogy mindez képzelgés csupán, és nem hívtak ide kurzust tartani.

Így hatott rám először a pécsi Zsolnay-negyed. Vajon a kihalt ósdi gyárépületek önmagukban insprirálják a művészi szellemet Berlintől Budapestig? Vagy – mint gyanítom – az ok ennél prózaibb: bármilyen hely megteszi, ahol egy jótét lélek fizeti a rezsit. Ezért azt várnám, már reggel tízkor ott toporognak a művészek, hogy felhajtsák a kávét, azután alkotni rohannak a szép barna téglák közé.

Eltelt tíz óra, a kávézó kinyitott, ám a tettrekész festőket és színészeket nem látom sehol sem. Az egyetlen helyszín, amely vonzza az embereket: a műjégpálya, ahol üvölt a kötelező Danubius-egyveleg. Még szerencse, hogy az udvar vastag falai tompítják a zenét.

A felmentő körülményeket – legalábbis részben – ismerem. Alig több mint fél éve nyitott az egész; vizsgaidőszak van az egyetemen; január elején mindenki otthon rostokol, és puha, meleg sorozatokkal párnázza ki megfáradt agyát. Egy pillanatra mégis eljátszom a gondolattal, hogy hátha érzékenyebb jószág a szellem, és nem oly megalkuvó, hogy csak a rezsi kell neki, hanem számít a környezet is. Mit üzenhet a Zsolnay-gyár az alkotóknak, akik nem jönnek ide?

Blogolni söréttel

Vaddisznóra söréttel megy az ember, mert az akkora nagy állat, és olyan kicsi a szíve, hogy nehéz eltalálni. Különösen nehéz, ha már a puskacsőtől tíz méterre szuszog. Viszont fácánt lőni söréttel ostobaság, ólommal megy tele a húsa, úgy kell majd kiköpködni, mint a gránátalma magját. Ennyit értek a vadászathoz: más állathoz másféle elejtési technika való. Ezzel együtt – mint laikus – lenézem a söréteseket, titokban azt gondolom róluk, kétbalkezesek, akik nem tanultak meg célozni sem. Különben is milyen pazarlás ötven golyót kilőni, amikor megteszi egy is, csak edzett idegek kellenek hozzá, szorgalmas gyakorlás és a szakma ismerete.

Ugyanezt gondolom az írásról is: pongyola fogalmazással körbeszórni a mondanivalót slendrián munka. Tessék célratartani és kivárni, amíg a vad belesétál a célkeresztbe.

Ám ahogy Paul Graham vagy Steve Yegge blog-bejegyzéseit olvasom, feltűnik, hogy ők mást stratégiát követnek. Bő lére eresztik a beszédet, hogy szinte tocsog a szaft, aminek eredménye, hogy előkerülhetnek belőle olyan gondolatok, amivel akár saját magukat is meglepik. Paul Graham biztosan azért ír, hogy meglepje magát.

Be kell látnom, hogy ez jó stratégia, több szempontból is. A legkézenfekvőbb, hogy egy mondatot kihúzni könnyebb, mint kijavítani, és még azt is könnyebb, mint újat írni, pláne hozzáírni egy meglévő szöveghez. Másik előnye, hogy a szó további szavakat szül, egyre flottabbul gördülnek elő az újabb mondatok. Aki sokat rágódik egy mondat megfogalmazásán, az a rágódásban szerez gyakorlatot. Végül van az a statisztikai előnye is, hogy több szövegben esélyesebben bukkan fel egy váratlan ötlet. A laza hömpölygést olvasni is élvezetesebb, mint a szorulásos vacakolást, amely évente izzad ki magából egy gyöngyszemet.

A másik, ami feltűnt ezeknél a blogoknál: a szerkesztési módszerük. Mintha azt a szabályt követnék, hogy kihúzni bármekkora részt lehet, akár egész bekezdéseket. Beszúrni viszont csak annyit, amennyi a margóra odafér. Az ennél bonyolultabb beavatkozást kerülik, nem rakosgatják ide-oda a szövegrészeket. Bíznak abban, hogy az a kacskaringós út, amit az első vázlat alatt bejártak, éppen megfelelő, legfeljebb néhány kitérőt kell levágni. Paul Graham büszke is arra, hogy nem úgy ír, ahogyan az iskolában tanították neki, hanem elkalandozik, csapong, mondván, a folyó is a leggazdaságosabb utat találja meg magának.

Milyen egyszerű – gondoltam –, csak leülök, és ontom magamból a gondolatokat. Nem kell nagyon fogalmazni sem, az csak később következik, a szerkesztési fázisban, sőt akkor sem annyira, mert akkor sem történik több, mint hogy lereszelem a sorját. Bízni kell a folyamatban, a bőbeszédűségben, tobzódni a nyelvben, ahogy Esterházy teszi. És éppen Esterházy számomra a minta, mi születik abból, ha a szerző túl sokat élvezkedik, odaken még egy hasonlatot; eszébe jut egy jó kis sztori, azzal megspékeli; a jelzőket hármasával csokorba köti, mert színpompásabban hatnak úgy. Aztán az elkészült egyveleget nem ritkítja meg, bennehagy mindent, színhúst és mócsingot egyaránt, válogasson kedvére az olvasó, hiszen lehet, hogy éppen a cupákosat szereti, mit tudhatja azt ő előre.

Ahogy így írok, egyre távolabb kerülök magamtól és attól a területtől, amit eleinte feltérképezni akartam. Elkészült a lé, de olyan híg, hogy szinte átlátni rajta, nincsen benne semmi új. Olyan érzés, mint amikor kávéházban ülve írok, a szomszéd asztalnál ingatlanügyletről fecsegnek, szól a rádióból a harsány ostobaság, és nem hallom a saját gondolataimat. Most, hogy bő lére eresztem, amit írok, saját magamtól nem hallom a gondolataimat, csak valami nyüzsgés van a fejemben és a papíron vagy képernyőn szaporodó sorok.

Graham és Yegge azt állítják, nem nekem írnak – és nem is neked. Mi csak éppen arra kószáltunk, ahol elöl hagyták az asztalon a jegyzetfüzetüket. Legyezgeti a hiúságukat, hogy beleolvasunk, de semmi több. Maguknak írnak ők, hogy egy témát körbejárjanak, felfedezzenek. Élcelődnek is rendesen azon, milyen haszontalan módon tanítanak fogalmazni az iskolában. Ott előre meg kell határozni a tételmondatot, felvázolni az esszét, amelynek részei a tételmondatot kifejtik vagy bizonyítják. Ám a való életben nem tudjuk előre, pontosan miről fog szólni az esszé, éppen annak megírása segít tisztázni a gondolatokat.

Nem tudom tetten érni őket, de csalnak ezek a fickók. Ha én írok magamnak, nem pofázom annyit. A külső olvasót persze kézen fogva kell vezetni, elmagyarázni neki, hogy most balra fordulunk, óvatosan emeld a lábadat, mert itt romos a lépcső. De ha én vagyok az egyetlen, az igazi olvasó, akkor én fél szavakból is megértem magamat. Persze nem is visznek tovább ezek a félszavas belső párbeszédek. Azt mondja az egyik felem: esszé, sörét. Bólint a másik: na ja, tudom. Aztán ennyiben maradnak.

És ha ennek a szűkszavú párbeszédnek a kétharmadát még ki is húzom, nem marad belőle semmi sem.

Írni egy ideális világban

Egy ideális világban nem kéne vacakolni az írással. Csak találkoznék egy szakemberrel, akinek megadom a kívánt szöveg paramétereit, és ő megbízhatóan szállítja a kész terméket. Belejavíthatok, kidobhatom a felét, sőt mondhatom a szakembernek: nem rossz, de írja át az egészet úgy, hogy jobb legyen a sodrása! Hogy mi az a sodrás, azt nem tudom pontosan leírni; inkább csak egy érzés, amire, remélem, rátalál. Egy ideális világban lehetnék ilyen pimasz és szeszélyes. A szakember csak bólintana, hiszen én vagyok a megrendelő, és néhány nap múlva hozná a javított változatot. Amikor végül elfogadom a szöveget, és publikálom, akkor szerényen a háttérben marad, nem kér a dicsőségből, beéri a szerződés szerinti díjjal. Ám ha izgulok a fogadtatás miatt, vállalja azt is, hogy az ő neve alatt jelenjen meg az írás. Ha mégis sikert arat, akkor közlemenyben tudatja, hogy a valós szerző én vagyok, és minden igénytől eláll.

Sajnos, az ideális világban sem minden tökéletes, és az emberek ott sem képesek olvasni a gondolataimban. Le kell ülni velük, és átbeszélni a projektet, végigmenni az összes részleten. Mint egy lakásfelújításnál: én elmondom a naiv elképzeléseimet, a fővállalkozó pedig ismeri a szakmát. Felteszi a fontos kérdéseket, amelyek egy részén meglepődöm. Tudja, mi mennyibe fog kerülni, és elmagyarázza nekem is, hogy tudjak dönteni fali és padlófűtés, parketta és járólap között. Tudja, mit lehet megcsinálni és mit nem, vagy ha mégis, az már túl sokba kerülne, vagy annyira ronda lenne. És mindezek nem abszolút igazságok: ami az egyik vállalkozónak lehetetlen, az a másiknak mindennapos gyakorlat. Az egyik további ötleteket ad, a másik mellett szinte nekem is ki kell tanulnom a szakmát. Nos, valahogy így történhet egy szellemíró megbízatása is.

Még egy ideális világban is nehéz megbízónak lenni. Dönteni kell, s ha balul sül el, nincs kit okolni. Nekem kell kitalálni a részleteket, olyan apróságokat is, amelyekkel foglalkozni sem akarnék. Eleinte öröm, hogy rajtam múlik minden, aztán egyre nagyobb a terhe, hogy nem passzolhatom le a kérdéseket ilyen formán: mit számít, milyen színű a fal. Fessék ki bármilyenre, ami tetszik nekem – aztán ha mégsem tetszene, legfeljebb újra festik. Épeszű vállalkozó nem menne bele ilyen alkuba.

Ebben az említett ideális világban nem kellene vacakolnom, hogy eldöntsek az írással kapcsolatban. Én csak írnék, és volna egy szakember, akivel rendszeresen találkozom, ő megmondaná, melyik rész ütős, melyik döcög, sőt ötletekkel látna el, hogyan javítsam ki. Nem kellene eredetinek vagy szellemesnek lennem, csak akkor, ha a megrendelőm ezt igényli. Nem én puhatolnám ki a homályos és megfoghatatlan olvasók elvárásait, ezt is megtenné a megrendelő, és velem már csak ennek summáját közölné – ha téved, az az ő baja. Én csak írnék, ahogy jólesik… Igen, ahogy jólesik – persze a megállapodott kereteken belül. Tartva az adott témát és terjedelmet, a kívánt műfaji és egyéb korlátokat. A megrendelő néha átiratná velem az egészet úgy, hogy még azt sem magyarázná el pontosan, mit akar, csak homályos érzésekre hivatkozna.

Az ideális világban egyszerre alkotna ez a két részem, és azt a borzasztó felelősséget megosztanák. Mindkettő a másikra kenhetné a kudarcot; és biztonságban kísérletezne azzal a meggyőződéssel, hogy a siker végső soron a másikon múlik. Ez a két részem elválaszhatatlan barátságban lenne egymással, gyakran járnának együtt sörözni, sétálni, edzésre és múzeumba. Megosztanák a terhet, és írnának, írnának abban az ideális világban.